Karacs Zsigmond

EMLÉKEZÉS KÖRTVÉLYESI ISTVÁN

TIHANYI VÁRKAPITÁNYRA (2000) 1

 

Balatoni nyaralásainkat általában hajókirándulással koronázzuk, de hová menjünk, ráncolom össze a homlokom? Tihanyba, veri fel az aligai csendet unokáim harsány kórusa. Füredről vagy Siófokról jőve is azonnal vonzza szemünket a csodálatos keleti medencéből kiemelkedő apátság egyedülálló látványa. A kikötőből feltekintve növekvő áhítattal rugaszkodunk a fák közül kandikáló nyaralók közötti szerpentinnek. A visszhangnál feleségem és unokáim csivitelése halk zsongássá alakul. Álmodok, mintha Fáy András a tihanyi kecskekörömről szóló tündérregéjét hallanám. Aztán felcsendül: Ó Tihanynak riadó leánya. Csokonai holtig tartó barátságot kötött Debrecenben Karacs Ferenccel, Fáy a haza mindenese pesti házukban vitatta Karacsnéval nőnevelési nézeteit. A Karacs család ifjai Garay Jánossal járták a budai hegyek árnyas útjait, boldog rivallással keresve „A tihanyi visszhang” Zugligetben bujdosó társait.

Tovább lépünk, Pisky István sétány, olvasom. A névadó a tihanyi vár híres bajvívó kapitánya, kit Ibrahim endrédi török aga magyar nyelvű bajba hívó levélben szólított fel a Balaton jegén való kopjavetésre. Elsétálunk Tihany egykori kapitányairól elnevezett Takaró Mihály, Gyu­laffy László, és Pisky István bástyák mellett és gyönyörködünk a legszebb és legfenségesebb balatoni kilátásban. Milyen jó volt itt Körtösi kapitánynak – (a Körtvélyesieket századok óta e rövid néven szólítja  szűkebb ismeretségi köre) – nyugtázza a látványt Bettus unokám. Az egykori vár köveit őrzi a mellettünk álló templom és kolostor. Belépünk és Garay so­rait suttogom: „alatta mély üregben nyolcszázados sír áll, Hol álmait alussza András magyar király”. Megcsap az altemplom  hűvöse, előttünk a tihanyi apátságot létrehozó király egyszerű csavartkeresztű kőlappal fedett sírja. Az 1055-ben született Tihanyi Alapítólevél legrégibb írott magyar szavainkat őrzi, sorait böngészve előttünk van egy szó: kurtuelfa = körtvé1yfa azaz ahogy ma mondjuk körtefa. Meghatódva állunk. A Kárpátok övezte Magyarországon közkedvelt volt a körtvélyből képzett helynév, hirtelenében vagy tízenkilenc Körtvélyes nevű települést találunk. A Körtvélyesiek születésem óta kísérik életemet, a rokonságunkat színesí­tik. Egyik nagybátyám sógora volt Körtvélyesi Lajos, kinek fiai Lajcsi és Sanyi alkalmi játszópajtásaim voltak Földesen. Később a dolgozataimat Körtvélyesi Ilona gépelte, unokatestvére Kálmán, családja történetének amatőrbúváraként, többször kereste nálam az elszakadt fonalakat.

A ma elsősorban  Földesen élő Körtvélyesiek elődei Moson vármegyében, a nyugati végeken tűnnek fel. Névadó falujuk Körtvélyes 1908-ban a Laj­ta nevével megkülönböztetett a többitől, l922-től Pama-nak írják Auszt­ria Burgenland tartományában. 1920-bal még 11% (125 fő) magyar lakossal bírt, az 1529. évi török pusztítás után horvátokkal betelepített falu. A Zichy-okmánytár őrízte meg l450-ből Benedictum Kertveles nevét. 1545­-ben Kertvelyessy Istvánnal, 1557-ben Michael Keorthwylyesy-vel, 1558-ban Paulus Kerthwelyessy-vel találkozunk. 1585–1587-ben Kórthüelesy Já­nos volt a győri püspöki uradalmak intézője, a győri püspökök ekkor, mivel a győri püspöki várat hadicélokra foglalták le ekkor, Várkeszőben (Szany mellett), Fertőrákoson és Szombathelyen tartózkodtak. Ez a Körtvélyesi János sógora volt Zichy Pálnak, aki 1613-ban Győrben lovaskapitány, 1615-től, két év Bethlen Gábortól elviselt fogságot leszámítva,veszprémi főkapitány és 1627-től Észak-Dunántúli Vicegenerális haláláig, a szin­tén katonáskodó fia, Zichy István a család grófi ágának alapítója. Kört­vélyesi János özvegyét Zichy Ezsébetet Rajky János vette el, ki 1599-bcn Moson vármegye alispánja volt. A következő nenzedékből három Körtvélyesit ismerünk, Zsigmond és István 1613-ban egyezkedik a győri káptalan előtt rokonaival az oroszvári jószágon. György pedig 1629-ben Mo­son vármegyei alispán. A család címere Körtvélyesi János 1587. évi pe­csétje után: a címerpajzsban jobbralépő oroszlán, a sisakdíszen kardot tartó növekvő oroszlán látható.

Körtvélyesi István 1615-ben Győrben volt lovaskatona. Később bizonyá­ra huszárhadnagy, hogy 1622 decemberében Kenessey Péter tihanyi várkapitány utódjául pályázhasson, pontosan mikor került új szolgálati helyére, nem tudjuk. Annyi bizonyosnak látszik, hogy 1624 május 26-a táján Körtvélyesi István, a tihanyi véghely kapitánya elfoglalt mindjárt a vár alatt keletre egy szőlőskertet és más egyebet is, látjuk Ramocsaházi Mihály tihanyi apát vallásában, mikor pert indított a veszprémi főkapitányi tisztségre távozó Körtvélyesi ellen. Mielőtt tovább folytatnánk ismerkedjünk meg egy kissé a régi Tihannyal.

Az 1059-re felépült a lilás-vörös örsi kőből álló altemplom és monos­tor szerény, laposmennyezetű toronynélküli kisebb építmény volt, zsindely, esetleg a Balaton közelsége miatt nádtetővel fedve. 1061-ben már ide tért örökre megpihenni I. András király, az általa alapított tihanyi Szent Ányos tiszteletére szolgáló bencés apátságba. Itt őrízték  Attila iste­ni kardját, míg András özvegye oda nem ajándékozta Nordheimi Ottó ba­jor lovagnak. Az 1241–42 évi tatárjárást követően megindult a kővárak hosszú sorának építése. Tihany várát 1267-ben említik először, templomát beépítették a várfalrendszerbe. A XIV. században világi kézbe ke­rült, 1486-tól ismét az egyházé, majd 1527-től a Rákóczi-szabadságharcig királyi vár volt. A tihanyi apátságból a szerzetesek a mohácsi vész után elszéledtek, elhagyott templomukat és rendházukat a tihanyi várkapitányok foglalták el. Általában 80 főnyi katonaság állomásozott a várban, melyek egyharmada a lovassághoz tartozott. 1554-ben Takaró Mihály kapitány tíz szakállaspuskával verte vissza a török támadást. Ezután 1558-ig Takaró kapitány átépítette és megerősítette a vá­rat. A földrajzi körülményei a többi Balaton-felvidéki várral ellen­tétben megengedték, hogy külső palánkövével 30 hektárnyi területet ö­leljen fel. Négy tornya volt, a vár kőfalait sánc, három palánk és ha­talmas vizesárok védte. A két belső palánkot bástyák erősítették. De védelmezte a Balaton is. A védők a szárazfölddel összekötő keskeny földsávot átvágva egy csatornával szigetté tették Tihanyt. A templomot több mint száz évig, 1684-ig használták puskapor raktárul. Takaró Mihály írta 1556-ban; „énnekem előttem tűz vagyon, hátammegett víz, környüben mind ellenség”. Az új tihanyi várkapitány Gyulaffy László már négy, tarackot, 55 szakállast és egy négy golyót vető seregbontót vett át. Rászorultak a király pénzbeli és, katonai segítségére, melyet nagy nehézségek közt és egyenetlenül kaptak. Igen sokszor ott szerezték rneg szükségleteiket a végvári vitézek ahol lehetett. Tihanyt a török soha­sem tudta elfoglalni. Az udvari haditanács 1569-ben elküldte az itteni várak felmérésére Giulio Turco olasz hadmérnököt. Tihany erődítési mun­kálatainál állandóan ott látjuk az Észak-Dunántúli (győri) Főkapitányság építési felügyelőjét Suess Orbánt, a várral együtt a rendházat is megerősítették. Pisky István 1585–1589 között Tihany várkapitánya számadáskönyvében a végvári élet hű krónikása. Tihany fontos szerepet ka­pott abban, hogy a török nem vethette meg a lábát a Balaton északi ol­dalán, a zalai parton. 1667-ből a karlsruhei gyűjtemény őrzi a tihanyi vár alaprajzát és távlati képét. 1702-ben rontatja le a bécsi haditanács.

Miután ismerkedtünk egy kicsit Tihany régebbi és közelebbi múltjával, elképzelhetjük mibe csöppent bele, mit keresett magának Körtvé­lyesi István. Lássuk hogyan próbált megbirkózni a mostoha körülmények­kel. Mivel a tihanyi apátok évtizedek óta távollévén csak a címet vi­selték, a tihanyi várkapitányok mindenféle kedvezményt megkaptak tőlük amit a világ legtermészetesebb dolgaként fogadtak, talán nem is kérték, a legtöbb esetben csak elvették, használták. A Pozsonyban lakó Hero­vics apát valószínű még örült is, hogy nem a török prédálja. A várkapitányok így a maguk céljaira használták az apátsági épületeket és földeket. Ramocsaházi Mihály az új tihanyi apát nagyot gondolt és a háborús viszonyok közt is a székhelyén kívánt lakni. „Szüksége volt tehát tihanyi házára, kertjére, stb, ezért nem tetszett neki, hogy Körtvélyesi István az új várkapitány, 1624 tavaszán szintén használat­ba vette a vár alatt keletre levő szőlőskertet, pajtás szérűt, s a Belső tó felé eső két veteményes kertet, valamint az Apáti erőd körül fekvő réteket.” Mindebből úgy gondoljuk Körtvélyesi már megtapasztal­hatta az ottani körülményeket, hogy kezébe veheti az említett jószá­gokat. Tehát már 1623-ban Tihanyban kellett lennie, vagy netalán még előbb, esetleg mint az ottani huszárok hadnagya. Így értesülhetett el­sőkézből már 1622 december 13-án Kenessey Péter tihanyi várkapitány távozási szándékáról, nagybátyja Zichy Pál a veszprémi főkapitány, ki­nek Győrben lovasvitéze volt, talán veszprémben is, rokoni figyelemmel és támogatással szintén felhívhatta a figyelmét a megüresedni látszó tihanyi várkapitányságra. Azt látjuk, hogy Körtvélyesi akkor már egé­szen otthon volt Tihanyban, amikor báró Preiner János (másnéven Hans Breuner) Észak-Dunántúli Generális kéri beiktatásához, tisztségadomá­nyozásához királyi jóváhagyását 1624. június 11-én, sőt 20-án ő maga is kéri megerősítését. 26-án az Udvari Haditanács elrendeli Preiner főkapitánynak, hogy Körtvélyesi Istvánt iktassa be Kenessey Péter kapitány helyébe és a nevét vezessék be a győri végvidék mustrajegyzékébe.

Ramocsaházi apát 1624 szeptemberében a soproni országgyűlésen bepa­naszolta, hogy „a tihanyi várkapitány nem engedi elfoglalnia a kolos­torán belül levő székházat, hanem kénytelen egy falu rozzant viskójá­ban meghúzódni, tudniillik Füreden, ... leromlott kolostorának felé­pítésére senmit sem tehet, a katonáknak, különösen a mostani kapitánynak mindennapos jogtalan zaklatásai miatt, ki az előbbi apáturat behá­lózva mindent lefoglalt.” Körtvélyesi csak az addigi gyakorlatot foly­tatta, katonáit továbbra is élelmezni kellett. A tihanyi véghely erő­sítésére szükséges ingyen munkákat az 1613. évi VIII. az 1618. évi XLIX. és az 1622. évi XXXVI. törvénycikk szerint a Tihany várhoz tartozó jobbágyok kötelesek voltak teljesíteni. Látjuk a, törvényeket a szükségle­teihez alkalmazva szabadabban értelmezte. „1624 május 26-ika táján Körtvélyesi István, a tihanyi véghely kapitánya elfoglalt mindjárt a vár alatt keletre egy szérűskertet a mellette fekvő szérűvel, mely most juhállásul szolgál, továbbá két veteményes kertet a vár és az e­lőtte levő Belső tó között. E foglalással az alperes 100 magyar forintnál több kárt okozott. Ugyanazon évi június 24-ike körül Körtvélyesi István kapitány elfoglalta az Apáti véghely területén fekvő összes rét­jeit vagy kaszálóit s ezeket lekaszáltatta, a szénát pedig elhordatta, amivel oly kárt okozott, hogy ezt az apát 200 magyar forintért sem tűr­né el. Következő év június 29-ike körül a várkapitány erőszakosan hatalmába ejtette az apátságnak valami 21 holdnyi szántóföldjét Tihany szigetén a Külső tó környül való földek dűlőjében s körülbelül öt hol­dat a Dióshely nevű dombokon. Ily módon az apát kára több mint 100 ma­gyar forint.”

„Az 1625. évi XXXV. törvénycikk Tihanyra nézve is elrendelte, hogy a hódoltsági falvak jobbágyait kik a töröknek teljesítendő robotra a véghelyeken át és visszamennek, az új véghelyek kapitányai vámszedés­sel és egyéb díjakkal ne terheljék, az miképpen ez Veszprémben, Tiha­nyon, Vázsonyban, stb. megtörtént.” A tihanyi várkapitány még 1627 elejéig Körtvélyesi István, amikor veszprémi főkapitányságban látjuk. Mint tihanyi kapitány használta az apátság javait, sőt azután is tu­lajdonának akarta tekinteni. Új tisztségébe Körtvélyesit Hans Breuner győri főkapitány javasolja, 1627 február 18-tól veszprémi kapitány u­gyan, ám a Ramocsaházi apát kezdeményezte per miatt Tihanyhoz kapcsolja néhány évre nevét és érdekeit. Zala vármegye egyik alispánja 1627 február 8-án hites emberekkel leszállott Tihanyba, nem engedték be a várba, így egy viskóban ült törvényszéket. Mivel nem bűntényről volt szó a jelen nem lévő alperest ügyvédje képviselte, aki mindentől el­zárkózott. Ezekután május 11-én Zala vármegye szentgróti törvényszéke a Tihanyvár alatt levő három kert, a Külső tó körül és a Diós hegyen fekvő földek, valamint az apáti rétek miatt folyó perben Körtvélyesi István volt tihanyi, s ekkor veszprémi várkapitányt elmarasztalta. 400 forint kártérítést és 75 márka (azaz 300 magyar forint) birságot rótt ki, ez utóbbi fele az apátot illette. A kártérítést a felperes a vesztes fél ingóságaiból, ha ezek nem elegendők a Zala megyei ingatlanaiból is megveheti. A május 12-i végrehajtással az apát visszakapta Tihany várában a házát, a pincéjét, a vár alatti pajtás kertet, szérűt, szőlőskertet, a vár és a Belső tó közti két veteményes kertet, 55 hold szántót és az apáti réteket. 1629 március 27-én a peres ügy, úgy tűnik végleg lezárult, a szentgróti törvényszék a fenti javakat visszaítéli a tihanyi apátnak. Ezekután egy meglepő fordulattal egé­szen más kapcsolatba kerül az apátsággal, védelmezője lesz.

A király értékelve Körtvélyesi szolgálatait 1629 május 23-án, s ta­lán némi vigaszul, összehasonlíthatatlanul nagyobb adománnyal jutalmazta, tizenöt faluból álló birtokot adott neki Szigetvár környékén. Mindeközben „II.  Ferdinánd megbízta magyar udvari kancel­lárját Kissenyei Sennyei István váci püspököt a tihanyi apátság javai­nak gondozásával és igazgatásával, aztán meghagyta Báró Preiner János győri főkapitánynak, Alsólindvai gróf Bánfi Kristóf zalai főispánnak, gróf Nádasdi Pál Vas vármegyei főispánnak, Körtvélyesi István veszprémi várkapitánynak és Bakács Farkas főasztalnoknak, hogy támogassa a váci püspököt a tihanyi apátság jogainak védelmében.”

Az országgyűlés azonban továbbra is elsőrendű fontosságúnak tartot­ta a végvárakról való gondoskodást, az 1630. évi III. törvénycikk Ti­hanyhoz csatolta a fenntartás biztosítására a Somogy megyei Bálványos és a Zala megyei Dörgicse falut. Egyúttal túlkapásaikat is fékezni i­gyekeztek, amint a XLVI. törvénycikkben látjuk, „hogy a véghelyeknek, névszerint Győrnek, Veszprémnek, Tihanynak, stb. fő és alkapitányai azokkal a zsarolásokkal amelyekkel ennek az országnak bennszülött kal­márait a szokott vámokon felül terhelni szokták, jövőre teljesen hagy­janak föl és a szegény kalmárokat, az erőszakosságokról kelt cikkelyek erejénél fogva, hatalmaskodás büntetése alatt, az aprómarhák és álla­tok, meg a só és egyebek ötvened, vagy század értékének megadására, vagy az áruk tizedének kiszakítására kényszerítsék.”

Az apát azonban a megnyert per után sem lakott a szigeten és csak a tulajdonjogát iparkodott biztosítani a kapitányokkal és az őrség­gel szemben. A kérdéses jószágokat azonban szinte az első perctől, to­vábbra is a következő tihanyi várkapitány kezébe adta, mint az általa elmarasztalt elődje. Feltehetően ez lehetett az oka Sennyei István váci püspök vagyongondnoknak való kinevezésének. Így ír erről 1633-ban Szár­szói Somogyi János tihanyi kapitány: „nemzetes Ramocsaházi Mihály ti­hani apátur uram ő kegyelme ez előtt egy néhány esztendővel itt az ti­hani szigetben ugymint szántóföldeket, vár környül levő kerteket az apáti réteket éppenséggel az szolgaló emberen kivül, az mit az kapita­nyok birtanak, itt az várban az legfölsőbbik sendeles házat, és az ö­reg pincét is, mely a kapitány háza alatt vagyon, ország törvénye sze­rint, az nemes Zala vármegye székein az vitézlő Körttuellési Istvantul, akkorbeli tihani kapitántul, elnyert vala, és ugyanazon törvény sze­rént az nemes vármegye ő kegyelmének az megnevezett jószágokat kezé­hez is adatott vala. Annak utána penig mind az két kapitány, kik Körttueliesi István után én előttem itt Tyhanyban kapitányok voltanak, ugymint Hathalmi Sándor és Kállay Miklós, mindeneket az apátur uram ő kegyelme adományából és engedelméből birtanak, ugymint itt az várban az legfölső házat és az pincét, az vár előtt az pajtás avagy buszának és egyéb takarmánnak való kertet. Itten itt az tihani szigetben mindaz két nyomásban biszonyos számu szántó földeket és az apáti rétnek az orszaguton fölszélrül való avagy Fyred felől való részét. Én is azért, mihelyent az én kegyelmes uram, az Felséges Romai Császár az tihani kapitánságott én nekem adta, mind eszeket a feöllyül megne­veszet jószágokat. ...  ezen megnevezet apatur uram engedelméből és jóakarattyából keszemhez vettem és birom, nem ugy, mint tulajdon magam erejéből es hatalmammal birnám, ... hogy valameddig az én kegyel­mes uram az római császár én rajtam ez tihani kapitányságot tartja,” Somogyi János tihanyi kapitány, előzőleg Körtvélyesi veszprémi tömlöc­tartója volt, az ő 1633. évi részletes leírása után Tihannyal kapcso­latban már nem találkozunk Körtvélyesi István nevével.

Zichy Pál veszprémi főkapitányt 1626 december 15-i legfelsőbb jóvá­hagyással győri vicegenerálissá nevezték ki. Helyébe Hans Breuner győ­ri főkapitány 1626. július 5-én Körtvélyesi István tihanyi várkapitányt javasolta és augusztus 29-én uralkodói döntést kért az ügyében, decem­ber 5-én már ki is állítottak Körtvélyesi számára egy utasítást. Az 1627. február 18-i iratból látjuk, hogy Körtvélyesi István Veszprém tényleges kapitánya, Zichy Pál pedig győri főkapitány-helyettesként tovább viseli a veszprémi főkapitányi címet és kapja a fizetést, feb­ruár 27-én annyit módosult, hogy a fizetést nem kapja. Június 28-án újabb variációval találkozunk, miszerint Zichy megkapja a veszprémi főkapitányi fizetést, Körtvélyesi viszont a győri vicekapitányit, 1628 januárjában még mindig vita volt a fizetésük körül. 1629. január 23-án Körtvélyesi újabb utasítást kapott, s úgy tűnik a vita ezután lezárult. Ennek az értelmetlennek látszó huzavonának az eredetét feltehetően ab­ban kell keresnünk, hogy Zichy Pál nem csak használta az egykori püs­pöki birtokokat, mint főkapitányi javadalmat, hanem a tulajdonában voltak és a veszprémi főkapitányi címről való lemondással veszélyeztetve érezte birtokjogait. És talán nem is rokonától Körtvélyesi Istvántól, hanem az új veszprémi püspök Sennyei Istvántól, aki Thury Etele sze­rint 1628-ban II. Ferdinándtól egy adományt kicsalt. 1629. december 30­-án gróf Eszterházy Miklós nádor előtt Zichy Páltól Sennyei István püs­pök 10 ezer forintért visszaváltotta az elzálogosított javakat. Úgy­mint: Veszprém városa vám és fogyasztási adójával, Veszprém megyében Füle, Kisberény, Kádárta, Herend, Jutas, Bogárfalva, Fokszabadi, Mes­teri, Rátót, Baláca, Bozók, Szőlős, Fajsz, Zala megyében Merenye, Garabonc, Ujlak, Felsőörs, Lovas, Paloznak, Csopak, Füred, Nagypécsely, Kispécsely, Szőlős, Vászoly, Kisfalud, Szent Ábrahám, Pelsőpáhok, So­mogy megyében Siófok, Kiliti, Ságvár, Nagyberény és Töreki birtokokat. Sennyei István 1630. február 25-én elhagyta a veszprémi püspöki széket, mindeközben folyt a katolikus egyház restaurációja. 1629. december 13-­án Körtvélyesi utasítást kapott, nehogy a veszprémi várkatonaság a birtokbavételt akadályozza, Sennyeit és a káptalant mindenben előse­gítsék. 1630. június 13-án a Zichy Páltól visszaváltott javakat Felső­örs és Berény kivételével három esztendőre évi 2000 forintért Körtvélyesi Istvánnak bérbeadták. Ennek fejében Körtvélyesi kapitány köte­lezte magát, hogy mint zsellért egy kanonokot szolgájával eltart, egy káplánt és egy iskolamestert minden szükségessel ellát, valamint a ka­nonoki fizetést megadja, egyúttal a várat és a birtokokat jó karban tartja. A török időben a földesurak távollétében a mindenkori várka­pitány az elárvult veszprémi püspöki palotában székelt, s a földesú­ri jogot gyakorolta. A város minden fontos ügyében a hadijog alapján az őrség parancsnoka intézkedett. A veszprémi várőrség tagjai mikor 1567-ben a Várpalotát ostromló törököket szétverték I. Ferdinándtól kiváltságokat nyertek „minden születendő gyermekeikkel együtt minden vámtól, harmincadtól s akármely más néven nevezendő igától mentesen a véghelyeknek mindennemű szabad jussával élhessenek.” Veszprém 1630 után is tovább folytatta végvári életét. A lakosok, nemesek és nem nemesek szabadon földesúri engedély kikérése nélkül adták és vették földjeiket és házaikat. Maguk a káptalan tagjai is pénzért vásárolták házaikat, mint látjuk megunva a káptalan a zsellérséget, 1636 március 16-án örök áron megszerezte magának Örsi Zsigmond királyi kapitány veszprémi várban levő házát. III. Ferdinánd 1637. augusztus 7-én vette pártfogása alá a veszprémi káptalant és birtokát.

Veszprémben Körtvélyesi kapitány az embereivel is kellemetlen szi­tuációba került, rajta kívül az egész őrség református volt. Az 1608. évi koronázás előtti törvénycikk I. szakasza értelmében „a vallás sza­bad gyakorlata Magyarország véghelyein is, a magyar katonáknak minde­nütt szabadságukra hagyassék.” De ezt úgy értelmezték, hogy templom nélkül is lehet gyakorolni. Szabó Miklós hadnagy végrendeletében vesz­prémi udvarát termplomépítésre hagyta. A református templom építését 1627. október 6-án kezdték el, Körtvélyesi ezt jelentette Zichy Pálnak, mire a generális október 11-én leállítatta az építést. Majd október 21-én a két szolgálatot teljesítő kapus tizedest bezáratta, mert be­engedték a templom építéséhez való anyagot. Október 26-án a Veszprémbe látogató Zichy Pál vicegenerális megnézte az építkezést, de semmiről sem intézkedett. 1628. május 12-én a Győrben tartózkodó király képviselője előtt Veszprémből megjelent Palothai Ferenc lovas hadnagy, hogy a templomépítést kérelmezze, azzal tért vissza, hogy „építhetnek, csakhogy a többi házaknál magassága feljebb ne legyen, és hogy két sin­delyre, vagy héjjazatra legyen.” November 17-én Körtvélyesi kapitány Győrbe ment jelenteni, mert az engedélyezettnél magasabbra építették, természetesen azonnal érkezett a generálisnak a befejezést eltiltó levele, végül 1629-ben a templom mégis felépülhetett.

A sok herce-hurcával járó templomépítés megmaradt irataiban a kérel­mezők általában úgy írták alá: „Veszprém végvárának lovas és gyalog serege” Zichy Pál vicegenerális válaszlevelében így szólította őket: „Nemes nemzetes és vitézlő uraknak, ő császári és királyi felsége vesz­prémi végvára fő és alkapitányainak, a lovasság vezéreinek, vajdáknak és a többi lovas és gyalog renden levő katonaságinak uraimnak és bará­taimnak.” És hogy 1628-ból nemcsak a református tanitó Szücs Gergely nevét ismerjük, hanem szinte az egész veszprémi végvár tisztikaráét Körtvélyesi István főkapitányon túl, amint alább bemutatjuk, szintén ez iratoknak köszönhetjük. Alkapitányok: Tállyai György, Borsosgyőri János, Ujvári Mihály, Miskey István, Laskói András, lovashadnagyok: Vincze Gergely, Gál Ferenc, Csajági Máté, Palothai Ferenc, Vincze Ja­kab, Gorup Péter, Palotai Nagy János, Roboz Benedek, vajdák: Oroszy István, Kutszeghi Lukács, Zente István, Bógor István, Horváth Balázs, Boros Mihály, Nagy Gergely, Medgyesi János, Csepke György, Vaszary András, Szücs Mihály, Szűr Tamás, Szabó Márton, Ecséri Lázár, zászló­tartók: Nagy Albert, Vida Pál, Balassa Farkas, Horváth Miklós, Molnár János, pattantyus: Lakatjártó János, trombitás: Tessenyei, dobosok: Horváth János, Horváth Balázs, Gerencsér Imre, Katona János, tömlöc­tartó: Somogyi János, porkoláb: Simon Pál. Ismerjük még két kapuőrző tizedes Varga László és Gyaludi Lőrinc nevét.

Fentebb már említettük hogy 1629. május 23-án II. Ferdinánd Bécsben Kertvélessy István veszprémi kapitánynak, a győri hadjáratban egy­szerű katonaként, majd Tihany várának kapitányaként tett szolgálatai­ért az elhalt Imreffy Farkas és a hűtlen Bakó Farkas Somogy és Baranya vármegyei jószágait adományozza. Úgymint: Samador, Bezenfalva, Szent László, Botfalva, Szent Tamás, Hajmáskor vagy Hajmás, Törjek, Hasang, Tormás, Szerdahely, Léder vagy Lencsér, Gálosfalva, Dercse, Diós és Viszló birtokokat. Melyet 1629. augusztus 31-én bemutatott a győri káp­talan levéltárában.

1633 október 25-én pedig Káldi Ferenc vasvármegye alispánja adomá­nyozta holtig való használatára Körtvélyesi Istvánnak 32 kádártai tel­kes jobbágyát.

1638. március 13-án Wolf Graf von Mansfeld győri főkapitányt az Udva­ri Haditanács értesíti, hogy Zichy Pál halála után a győri főkapitány-helyettesi tisztséget Körtvélyesi Istvánnak adományozták, 15-én őt magát is értesitették, 17-én bevezették a mustralajstromba, végül áp­rilisban a beiktatása is megtörtént. Rövid vicegenerálisi korszakából Batthyány Ádámhoz írt levelei maradtak fenn. Győrben 1639 augusz­tusában Stephanus Keörtvéljessy meghalt, 1645-ben özvegye Maria Magda­lena Koserin sírkövet emeltetett számára. Szigetváron napjainkban is a nevét viseli a Körtvélyesi bástya.

Körtvélyesi István egyetlen fia akiről tudunk, Márton odahagyva a Dunántúlt 1678-ban a Szabolcs vármegyei Földesen tűnt fel. A település lakosságának 80 %-a II. József korában nemesi joggal birt. Nemesi köz­igazgatását Zápolya Jánostól III. Károlyig a magyar királyok és az er­délyi fejedelmek sora ismerte el. Körtvélyesi Márton mint földes nemes helység főbírája 1692-ben vette zálogba Karacs Pál királyi kisebb ha­szonvételi jogait a község számára. 1738-ban Körtvélyesi János igazol­ja nemességét, nagyatyja 1629. évi adománylevelével Szabolcs vármegye előtt. Fiai Körtvélyesi Zsigmond és Ferenc nemesi bizonyságlevelet nyertek 1743-ban, majd 1754/5-ben a szabolcsi nemesek sorában látjuk őket az országos nemesi összeírásban. Ugyanekkor nádori donációt nyer­tek mezőszentmiklósi birtokukra. A család 1767-ben újabb nemesi bi­zonyságlevelet kapott Szabolcs vármegyétől. Majd 1819-ben az 1807-ben Püspökiben, ekkor pedig Váradon élő Ferenc, a Kisvárdán oskolamester János és a Földesen lakó Márton (1774–1845 testvérek, kértek nemesi bizonyságlevelet, beleíratva földesi rokonságukat. E három testvér közül csak Márton látható a mellékelt leszármazási táblán. A váradi Fe­renc fia Lajos 1846-ban Szászvárosban élt. Az 1847. évi utolsó nemesi összeíráskor Földesen a Körtvélyesi család tíz tagját vették számba. Az utódok ma is Földesen élnek nagyobb számmal és reformátusok.

A tervezettnél hosszabb lett a Körtvélyesi István tihanyi kapitányt idéző kirándulásunk. Hiába jönnek a feltoluló emlékek. A kezdetben lelkes hallgatóság figyelme rég másfelé kalandozik mire lesétálunk a hajóállomáshoz.

Béke veled Tihany, küzdelmes múltunk, dolgos jelenünk megtestesítő­je, reményteljes újabb ezredévünk, jövőnk ígérete.

 

1 A fenti írás kézirat, ennek alapján vagy ez az írás jelent meg a Tihanyi kalendáriumban „Körtvélyesi István tihanyi várkapitány” cím alatt.